Horváth István

életrajz | kontakt | publikációs lista

utolsó frissítés: 2007. okt. 25.

A vendégmunka in Korunk 6/2003, pp. 3-11.


A vendégmunka

Trendek

A szedentarizmus mint a társadalomfejlődés lényeges szakasza sohasem járt a komplex társadalmak teljes mértékű immobilitásával, a népesség váltakozó rétegeinek különböző formákban és logikák szerint történő elmozdulása minden civilizáció és korszak sajátossága. Ám a munkaerő áramlásának azon intézményesült formája, amelyet nagy általánosságban vendégmunkának neveznek, a kapitalizmus világrendszerré válásával függ össze. A piaci logika szerint megszervezett globális gazdasági rendszeren belül egyrészt a termelésszervezés logikája, másrészt az ebben a rendszerben élő egyének helyezkedési racionalitása az, ami általános szinten magyarázza a modernitásban regisztrált átfogó munkaerőáramlási folyamatokat.

Az áruk és a tőke sajátos koncentrációs folyamatai, illetve a dinamikus és váltakozó irányú áramlása értelemszerűen meghatározó a munkaerő számára, amely a különböző térségek közötti eltérő munkaerőpiaci kereslet és kínálat, illetve javadalmazási feltételekhez igazodva mozdul el. Természetesen ebben a logikában magának a munkaerőnek az áramlása állandósult, és nem föltétlenül az elmozdulások lehetséges irányai, ugyanis az utóbbi évszázadban a befogadó és a küldő térségek sajátos dinamika szerint alakultak.

 

Amíg a 20. század elején majdnem egész Európa még masszív kibocsátó régiónak számított, a század második felétől kezdődően Nyugat-Európa bevándorlási térséggé, a vendégmunkásokat nagymértékben vonzó munkaerőpiaccá alakult át. Az ötvenes évek elején ez a folyamat kiemelten Európán belüli (Dél–Észak irányú) migrációs rendszerként működött, a főbb kibocsátó országok Spanyolország, Portugália és Olaszország voltak. A hatvanas-hetvenes évek gazdasági fellendülése kontextusában csak növekedett a fejlődő gazdaságok munkaerőigénye, és újabb küldő régiók kapcsolódtak Nyugat-Európa munkaerőpiacaihoz. Ebben az időszakban az akkori Jugoszlávia és Törökország a Német Szövetségi Köztársaság pótlólagos munkaerőforrásaként kezdett működni. Ugyanakkor nemcsak gazdasági, hanem politikai változásoknak is betudhatóan a leépülő afrikai és ázsiai gyarmatokról jelentős számú bevándorló érkezett Angliába, Franciaországba és Nyugat-Európa más államaiba, azóta az ezeken a csatornákon bejövő vendégmunkások, bevándorlók az európai migráció részét képezik. A nyolcvanas évektől kezdődően, főleg a kilencvenes évek során ismét jelentősnek mondható változás következett be az európai migrációs rendszeren belül. A kommunista rendszerek lazulását, későbbi felszámolását követően az Európán belüli Dél–Észak tengelyt felváltotta a Kelet–Nyugat irányú migrációs rendszer. A kibocsátó országok között kiemelkedő helyet foglal el Lengyelország, Románia, Ukrajna és Oroszország. Azok a dél-európai országok, amelyek több évtizede kibocsátó országok voltak (Olaszország, Görögország, Spanyolország és Portugália), átalakultak befogadó országokká. Például 1999 végén csak Olaszországban több mint 1,2 millió regisztrált rezidens (nagy többségük munkavállalóként) élt, Albániából több mint 115 ezer, a volt Jugoszlávia térségéből több mint 70 ezer, Romániából több mint 50 ezer személyt regisztráltak. [1]

A kilencvenes évek végén a vendégmunka elterjedt jelenség volt egész Európában, főleg annak nyugati felén. Így például, ha a 100 belföldi munkavállalóra számított vendégmunkást (külföldi munkavállalót) tekintjük, akkor ez a mutató 1996-ban a következőképpen alakult: Ausztriában 10, Franciaországban 6,3, Németországban 9,1. És ezek az adatok csak a hivatalosan regisztrált vendégmunkások arányát tükrözik. Habár különböző arányokban és formákban, de minden országban létezik az irreguláris forma is, a nem dokumentált munkaerőpiac, ahol a külföldi munkaerő jelentős arányban reprezentált. Igaz, a mostani, a bővítés előtti EU-térségbe a vendégmunkások zöme továbbra is Európán kívüli térségekből áramlik be, s habár a kontinens keleti országaiból származók aránya növekedett, nem változtatta meg számottevően a vendégmunkás népesség összetételét. Az EU térségében a munkaerőhiány az elkövetkező évtizedekben is fennmarad, tehát a munkaerő áramlás értelemszerűen továbbra sem szűnik meg. [2]

Az Európai Unió bővítési kontextusában, az új évezred elején az európai migrációs rendszer is tovább alakul. Magyarország már régebben fellépett mint a vendégmunka/bevándorlás befogadó országa, és úgy tűnik, Lengyelország (habár egyike volt a kilencvenes évek legfontosabb kibocsátó országainak) ma egyre nagyobb számban vonzza a különböző kategóriába tartozó vándorlókat. Az új tagországok (köztük Magyarország is) általában a közép távú munkaerőpiaci hiány megelőzése és bizonyos ágazatokban már jelenleg létező munkaerőhiány megoldása érdekében nem zárkóznak el a vendégmunka bizonyos mértékű behozatalától. [3]

A munkaerőáramlások történelmi formái

A vendégmunka, vendégmunkás kategóriáját a migrációnak főleg a leíró irodalmában viszonylag egyértelműen, ám kevéssé differenciáltan használják. Ugyanis bizonyos típusú migrációs jelenségek kapcsán (pl. a Spanyolországban idényjellegű mezőgazdasági munkákra alkalmazott román állampolgárok esetében) egyértelműen és majdnem konszenzusszerűen használtatik a vendégmunka, vendégmunkás kifejezés, olyannyira, hogy bármiféle meghatározási kísérlet tudományoskodó szócséplésnek tűnhet. Mindezek ellenére az is igaz, hogy minden olyan munkavégzés esetében, amely külföldiekhez kötődik, a vendégmunkás szó is előfordul, így számos és változatos jogi és közigazgatási (pontosabban idegenrendészeti) kategória és szociológiai helyzet mosódik össze. Így kérdéses marad, pontosan mit is értünk a vendégmunka, illetve a vendégmunkás fogalmán, jelöl-e más migrációs jelenségek, folyamatok kontextusában valami sajátosat, egyértelműen elhatárolhatót. Az átfogó és nem mindig egyértelmű jelentések halmaza a munkaerő-áramlási (-áramoltatási) folyamatok jelentős átalakulásának, a különböző időkben körvonalazott megnyilvánulási formák (formálisan sokat, de lényegében alig változott) jelenkori sokszínű és nem mindig differenciált egyszeriségének tudható be.

Portes és Böröcz a munkaerő-áramlások három történelmi formáját különíti el, az eredeti formát a rabszolga-kereskedelemben, a munkaerő nagymértékű, kényszeren alapuló migrációjában látván. Ezt váltotta fel a munkaerő migrációjának a gazdasági ösztönzésen és intézményesített toborzáson alapuló rendszere. Ez a vendégmunka klasszikusnak mondható formája, amelyben a fő kezdeményezők és a folyamat fő irányítói a vállalkozókkal kapcsolatban levő toborzórendszerek, melyek a térben és időben változó munkaerő-igényeknek megfelelően irányították a vendégmunka folyamatát. A harmadik, a spontán munkaerő-áramlások fázisa, amely során maga a munkaerő veszi át a kezdeményező szerepet, és a klasszikus irányító aktorrok (az állam, de főleg a munkaadókhoz kapcsolt rekrutációs intézmények) kezdeményező, irányító és szabályzó szerepe érzékelhetően hanyatlani kezd.

A „vendégmunkának”, a munkaerő-áramlásának a kényszerítésen, a toborzáson és a spontán áramláson alapuló típusai nem pusztán történelmi képződmények, ugyanis változott formákban, de jelenleg is működnek. A kényszer alapú munkaerő-áramoltatást illetően ilyen például (főleg, de nem csak a prostitúcióhoz kapcsolódó) a Romániát is érintő (átszelő és részben behálózó) balkáni emberkereskedelmi láncolat. És nem kell túlzott fantázia ahhoz, hogy a különböző migrációs stratégiák alkalmazása során jelentkező extrém kiszolgáltatottság formáit is ide soroljuk. Természetesen a rabszolgasághoz viszonyítva a kényszer jelenkori formái a mindenképpen migrációs szándék kiaknázására, az áldozatok részleges cinkosságára épülnek. Amint azt az emberkereskedelem egy Olaszországban eredetileg táncosnőnek rekrutált, később akarata ellenére prostiként futtatott áldozata is elmondja: igenis hallott arról, hogy van emberkereskedelem, de remélte, hogy ezek rendesek lesznek. [4]

A toborzáson alapuló vendégmunkát sem kell történelmi példákon szemléltetni, elég ha a spanyolországi eperszedésre vagy a németországi kórházi munkára való román munkaerőt beszervező kampányokra, illetve az egyetemisták körében olyannyira elterjedt Egyesült Államok-beli vendégmunkára gondolunk. [5]

Minden említett esetben tudatos toborzóakció folyik, erre szakosodott ügynökségek közvetítenek a befogadó országok munkaerőpiacai és a munkavállalók között. Az államok változó szerepet vállalhatnak ebben a folyamatban, van, amikor megteremtik annak törvényes vagy politikai kereteit, felügyelik, intézményesen támogatják és esetenként megszervezik a munkaerő-toborzás folyamatát. A már említett spanyolországi vendégmunka esetében például a román állam megyei vagy központi szintű munkaügyi hatóságai végezték a munkaerő kiválasztását. Más esetekben a hatósságok csak a külföldi munkaközvetítők működését vizsgálják felül, egyfajta fogyasztóvédelmi funkciót látva el. Vagy az államok mint a nemzetközi politika fő aktorrai szerződéses keretet biztosítanak a vendégmunkás-toborzásnak, ezáltal könnyítve a munkaerő mozgását. Ilyen egyezmény például a 2000-ben elfogadott, Magyarország és Románia között érvényben levő, kétoldalú foglalkoztatási megállapodás, mely alapján évi 8 ezer fő alkalmazható maximum hat hónapig idényjellegű munkára a szomszéd országban. [6]

Ugyanakkor és mindezekkel párhuzamosan működik a spontánnak nevezett munkaerő-migráció, amely esetében a spontaneitás nem ötletszerűséget jelent, hanem azt, hogy a munkaerő-migrációban a kezdeményezés nem a munkaerőt rekrutáló vállalkozóké, még csak nem is az államoké, hanem sajátos törvényszerűségek logikája mentén, a hatóságok szabályozó akaratától relatíve független módon alakul. Mi több, ez a típusú munkaerő-áramlás sokszor az állami intézmények fékező, gátló hatása ellenére – sokszor illegálisan is – működik. Ebben a típusban az államok legfennebb idegenrendészeti eszközökkel próbálhatják szabályozni a munkaerő-áramlás folyamatát, de azt teljes mértékben ellenőrizni (legalábbis a liberális demokratikus elveken működő államok) soha nem tudják. Ennek nagyon jó példáját szolgáltatja a kilencvenes évek eleji Romániából kiinduló menekültáradat, [7] amely más törvényes migrációs csatorna hiányában ún. spekulatív módon használta ki a különböző humanitárius jogosultságokat, politikai emberjogi menedéket biztosító intézményeket. A folyamat addig tartott, amíg valamennyire stabil formáját, rendszerét nem találta a nyugat-európai államok munkaerőpiacára való betagolódásnak. Minden ellenállás, gátlás és szabályozó szándék ellenére ez az elmozdulás jelentős tömegeket mozgatott meg. A 2002-es népszámlálás eredményeiből kiindulva legalább 650 ezerre tehető a népszámlálás pillanatában több mint egy éve külföldön élő román állampolgárok száma. [8]

Toborzás és ösztönzés

A toborzáson és a gazdasági ösztönzésen alapuló munkaerő-áramlás a vendégmunka klasszikusnak mondható formája, tulajdonképpen ez az a forma, amit konszenzusos alapon mindenki vendégmunkának nevez. Jellegzetes formái, tipikus intézményei a 19. század során körvonalazódtak, s habár lényegesen átalakultak, a vendégmunkáról kialakított reprezentációkra mindmáig meghatározóan hatnak. Talán központi és már metaforikus jelentőségű eleme ennek a reprezentációnak a kolónia (vendégmunkástelep) térben és sokszor az épületek, épületegyüttesek stílusban is az „őshonosokétól” láthatóan elszigetelt településtöredéke. Az izoláció, az idegenszerűség mintha azt jelképezné: az ott lakók nem részei a helyi társadalomnak, nem is cél, és nem is kívánatos, hogy valaha (még ha átmenetileg is) azokká váljanak. A kolóniákban lakó személyek elsősorban bizonyos termelési folyamatok kellékei, társadalmiságuk kimerül a munkavégzésben. Integrációjuk nem cél, mert a vendégmunkás eleve átmeneti, időben behatárolt jelenlét, akár a munkafolyamat jellegénél fogva (idénymunka, munkaerő-intenzív beruházás), akár más termelésszervezési, gazdasági ráció okán (például a munkáscsoportok időszakos cseréje biztosítja a munkaerő alacsony árát).

Az egyéni társadalmiságnak a termelői vonzataira való leszűkítettség és az ehhez kapcsolt elszigeteltség, az átmenetiség dominánsnak mondható reprezentációi ma is modellként működnek, habár a vendégmunka szervezésében a kolónia, a telepjelleg nem általános, és kevésbé látványos módon érvényesül. Az a tény, hogy a vendégmunka reprezentációiban a kolónia metaforája erős központi helyet foglal el, jelzi, hogy a munkaerő-áramlásnak ezen intézményesült formája modellértékű maradt a társadalom jelentős rétegei, elsősorban a munkaadók és részben az államok számára. Az ideálishoz közelítő munkaerőt mintázza.

Vizsgáljuk meg részletesebben ezt a reprezentációt! Az elszigeteltség eszménye a vendégmunkások migrációjának alapvetően gazdasági meghatározottságú motivációs rendszerének a tételezésében gyökerezik, ami nem annyira tények által igazolt, hanem a munkaadók által elvárt viszonyulás. Ugyanis a domináns és kizárólagos gazdasági ösztönzés azt feltételezi, hogy a vendégmunkás különböző társadalmi szükségletei eleve korlátozottak, számára tehát a termelési folyamat alapvető viszonyítás. Ennek a rendkívüli mozzanatai (a megfeszített munkaritmus, a túlóra, a hétvégi munka stb.) a vendégmunkás számára legfennebb erőnléti problémát kellene hogy jelentsenek, hisz az időbeosztását, életritmusát nem határozzák meg a termelési folyamaton kívül kialakított társadalmi kötelékei. A fizikailag vagy csak viszonyulások, szervezési technikák formájában kialakított, elszigetelt kolóniajelleg (munkásszállások, közös szállítás) a megoldások gyakorlatiasságán túl, ezen eszmény megvalósítását célozza meg.

Ugyanakkor az izoláció másképpen is szolgálja a vendégmunkás kizárólagosságot megcélzó alárendelését a termelésnek, ugyanis konzerválja azt a tényállást, hogy a vendégmunkás a különböző munkaerőpiacok egyfajta mechanikusan hozzáadott, szervesen nem integrált része. Ennek a helyzetnek a fenntartása azért kívánatos, mivel ezáltal lehet „megóvni” őket a nem kívánatos befolyásoktól, például hogy ugyanazon logika, viszonyítási rendszer szerint kezdjen viselkedni, mint a belföldi munkavállaló.

A bérezést tekintve példának, a vendégmunkás kezdeti motivációja a nettó haszon és a relatív nyereségtöbblet megvalósítása. A nettó haszon a migrációval járó költségek (utazás, szállás, koszt) és a jövedelmek közötti különbség, ami legalább az otthon megvalósítható bér szintjén, de inkább azon felül kell hogy legyen (relatív nyereségtöbblet). Minél integráltabb a vendégmunkás, annál valószínűbb, hogy a vizsgált munkaerőpiacon megfizetett béreket tekinti vonatkozási alapnak. Hasonlóképpen alakulnak a munkafeltételek kapcsán megfogalmazott igények, elvárások is, a vendégmunkás vagy nem ismer bizonyos, az adott munkaerőpiacon normálisnak tekintett munkavállalói jogokat, vagy éppenséggel kevésbé érdekelt abban, kevesebb lehetősége van arra, hogy ezeket saját javára érvényesítse. Ugyanis a normák többségének hosszú távon van hatása, így eleve az átmenetiségre, a rövid időtávra berendezkedett vendégmunkás számára nem ésszerű érvényesíteni ezeket. Például a vendégmunkás a különleges fizikai erőfeszítéssel járó munkát is elvégzi, ha megfelelő anyagi juttatásban részesül, ugyanakkor nem érdekelt abban, hogy csak időben érvényesülő arányos leterhelést, racionális munkaszervezési gyakorlatokat alkudjon ki. Ez a viszonyulás lehet az egyik alapja a befogadó társadalmak szintjén majdnem általánosan elterjedt igénytelen vendégmunkás-sztereotípiának.

Ugyanakkor, ha szándékozna is javítani munkafeltételein, nincs abban a helyzetben, hogy érdekeit hatékonyan érvényesíthesse, hisz csak hozzáadott része a munkaerőpiacnak – így annak az érdekvédelmi, munkavállalói szolidaritási hálózatába nem tartozik bele. Tehát munkáltatói oldalról a vendégmunka nemcsak a kifizetett alacsonyabb bérek szempontjából előnyös, hanem a munkaszervezés, munkavégzés és a munkaerő-fenntartás járulékos költségeit tekintve is jelentős költségmegtakarításokra ad lehetőséget. Tehát munkáltatói szempontból a vendégmunka közép- vagy rövid távú jellege és az ezzel járó alacsony szintű társadalmi integráltság a nyereség maximalizálásának előfeltétele.

De a növekvésben levő gazdaságok munkaerőpiacai mennyiségi és szerkezeti egyensúlyának a fenntartásában jelentős szerepet játszó államok szempontjából is a toborzott, lehetőleg rövid időtartamra behozott vendégmunka az ideális megoldásként jelentkezik. Ugyanis ez a típus megoldás arra a dilemmára, amelyet a migráció politikára gyakorolt hatásait elemző Hollifield liberális paradoxonnak nevez. Ez abban áll, hogy a gazdaság, a kereskedelem és a turizmus fejlesztése érdekében az államok fokozott mértékben nyitnak más országok polgárai előtt, de az ezen folyamatok óhatatlan velejárójaként jelentkező nagy tömegű külföldi bevándorló, vendégmunkás kapcsán egyre hangsúlyozottabban jelentkezik a belső nyomás a bezárkózás irányában. Csakhogy például Ausztriában vagy a bevándorlók iránti toleranciájáról híres Hollandiában a migrációt korlátozó rendelkezéseket sürgető populista politikai pártok kormánytényezőként léphettek fel az utóbbi években.

A gazdasági fejlődéshez szükséges nyitottság és a bevándorlók társadalmi jelenléte által kiváltott társadalmi ellenkezés közötti feszültséget az európai államok leginkább a klasszikus vendégmunka felélesztésével szeretnék megoldani, vagyis meghatározott céltevékenységekre és rövid vagy mindenképpen korlátozott időtartamokra toborozott vendégmunkásokkal. Ennek a jegyében az európai államok egyre aktívabb tényezőivé válnak a vendégmunkás-oborzásnak, és nemcsak a különböző idényjellegű, alacsony presztízsű, fizikai erőkifejtést fokozottan igénylő munkahelyek betöltésére (eperszedés, építőipar stb.), hanem olyan csúcságazatokban jelentkező munkaerőhiány fedezése érdekében is, mint például az információs technológia. Szemléletes példája ennek a német kormány által 2000-ben kezdeményezett „zöld kártya” program, amelynek keretében 20 000 (többnyire információs technológiában jártas) szakember toborzását célozták meg.

„Spontán” áramlások

A német zöld kártya programot eleve úgy hirdették meg, hogy korlátozott, mindössze ötéves tartózkodást biztosított a német munkaerőpiacon, és éppen e korlátozás miatt a külföldi szakemberek jelentkezése a vártnál messze alulmaradt, pusztán a magas kereseti lehetőségekben felcsillantott ösztönzők nem bizonyultak eléggé vonzónak a toborzáshoz.

Ez az epizód is jelzi, hogy a munkaerő-áramlás rendszere jelentős mértékben átalakult, egyrészt megváltozott a migráció politikai rendszere és jogi feltételrendszere és (ami talán még lényegesebb) a munkaerő viselkedése is. Az elmozdulások és kilépések logikája változáson ment át. Ez abban nyilvánult meg, hogy a korlátozások ellenére az idényjellegű tartózkodás állandósult, az egyénekből összetoborzott csapatok (családtagjaikkal kiegészülve) közösségeket alkottak, és sok európai város szerkezetében már nemcsak exotikumként, hanem térben is markánsan megjelenő életvilágokként különülnek el. Mint (viszonylag) önálló társadalmak a bevándorló közösségek rendelkeznek az erőforrásokkal, hogy gerjesszék és fenntartsák a további migrációt, mi több, egyfajta inkubátorként működnek az újonnan érkezők számára. Kétségtelen, hogy az államok szabályozó szándékait tekintve és azok szempontjából értékelve ez egy spontánnak tűnő, saját logikája szerint alakuló munkaerő-áramlási rendszer, amely ha egyszer kialakult, csak kemény, emberi jogokat is sértő, állami beavatkozással fékezhető meg.

A spontán munkaerő-áramlás rendszerét nem lehet egyszerűen a bérkülönbségekkel magyarázni, ennél valamivel többről, a fejlett, központi helyzetben levő társadalmak fogyasztási mintáinak és lehetőségeinek az átvételéről van szó. Ez azt jelenti, hogy a kilépés célja többé nem az, hogy az otthoni fogyasztás lehetőségét megalapozandó a vendégmunka során növelni kell a jövedelmet, hanem olyan térségek felé kell irányítani, ahol bizonyos (fogyasztói modellek szerint alakított) életforma problémamentesen megvalósítható.

Természetesen nem arról van szó, hogy a különböző munkavégzési célból történő kilépési gyakorlatok mögött mindig és kötelező módon az áttelepedés szándéka húzódna meg. Számos tényező, közöttük kiemelt módon a (tradicionális falusi, munkás vagy polgáriasultabb) származási közeg befolyásolja a kilépési gyakorlatok végkifejletét.

Feltehető, hogy egy tradicionálisabb közegből kikerülő személy a kilépési gyakorlatok kezdetekor sokkal inkább úgy viselkedik, mint a klasszikus vendégmunkás. [9]

Vagyis a befogadó társadalomban látástól vakulásig dolgozik, és a minél nagyobb nettó haszon megvalósítása érdekében korlátozza fogyasztását, ami értelemszerűen mérsékeli a társadalmi integráció lehetőségeit, [10] főleg az olyan társadalmakban, ahol a személyes kapcsolatok termelése fokozott mértékben kapcsolódik a fogyasztáshoz és a fogyasztói szokásokhoz.

Ugyanakkor a migráció mint huzamos életforma, átalakíthatja ezeket a kezdeti habitusokat, ugyanis a kilépési gyakorlatok a kibocsátó és befogadó közeg, illetve a kapcsolódó egyéni viszonyulások folyamatos átértékelésével járnak együtt. Tehát a klasszikus vendégmunkás, aki az elején még megbotránkozik, amikor a befogadó társadalom szükségleti cikkeinek az árát az otthoniakra számítja át, idővel a hosszú távú fogyasztási cikkek otthoni relatíve magas árán sopánkodhat. Ez és ehhez hasonló perspektívaváltások jelzésértékűek lehetnek abból a szempontból, hogy miként alakul át a klasszikus vendégmunkásra jellemző viselkedés- és viszonyulási forma egy hosszú távú vagy folyamatos bevándorlói magatartássá, viszonyulássá. [11]

Tehát a spontán munkaerő-áramlásra jellemző a migrációs célok egyfajta kettőssége, egyszerre cél a munka és a jövedelmekből megvalósítható otthoni jólét, valamint a letelepedés, a hosszú távú tartózkodás. Természetesen nem kötelezően kapcsolódik minden munkamigrációs formához, és nem egyformán jelenik meg minden társadalmi rétegnél, de tény, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy ez a kettősség körvonalazódjon.

A kelet–nyugati munkaerő-áramlás perspektívái

A kommunizmus bukása után a nyugat-európai (szak)közvéleményben mindmáig többször is megfogalmazódott az aggály a kelet-európai szegény rokonok várható inváziója kapcsán. Legújabban az egyes államok számára közeledő Románia és Bulgária számára még csak a horizonton körvonalazódó EU-csatlakozás kapcsán röppentek fel újabb aggályok a magas kelet-európai migrációs potenciált illetően. A csatlakozás után megnyíló munkaerő-piacok vonzani fogják a kelet-európai állampolgárokat, és még azok is, akik a problémához mérséklettel viszonyulnak, kerülvén a fölös vészharangkongatást, hárommilliósra teszik a tíz csatlakozó államból a megnyíló munkaerő-piacra betagolódók hozzávetőleges számát.

Mindenképpen: a migrációs potenciálra vonatkozó mérések a kelet-európaiak viszonylag jelentősnek értékelhető munkamigrációs szándékát mutatják.

Miután országa tagállam lesz, ön milyen mértékben érdekelt abban, hogy valamelyik más EU-tagállamban munkát keressen? (Az állítással egyetértők százalékban – 2001)

Forrás https://www.ceorg-europe.org/research/2001_05.pdf (2003. 05. 08.)

Külön kiemelendő Románia helyzete, hiszen más régióbeli országok viszonylatában itt a legnagyobb azok aránya, akik érdeklődést mutatnak az EU-beli vendégmunka iránt, s habár Romániának a csatlakozásig még legalább 4–5 évet kell várnia, a legalacsonyabb, majdnem elhanyagolható azok aránya, akik úgy gondolják, hogy még korai erről beszélni. Míg például a lengyelek (akik esetében csatlakozás már ténynek tekinthető) 15 százaléka korainak tartja a lelkesedést.

Ami az erdélyi magyarság sajátos helyzetét illeti, 45 százalékuk nyitott a rövid távú (pár hónapos) idénymunkára, 29 százalékuk hosszabb, akár többéves munkavállalást is elképzelhetőnek tart, és a népesség 23 százaléka nem zárja ki, hogy végleg elhagyja a szülőföldjét.

Az európai, Kelet–Nyugat irányú munkaerő-áramlási folyamatokban a változó politikai és jogi feltételeknek és a kialakult migrációs a hálózatoknak betudhatóan a vendégmunka klasszikusnak mondható, toborzáson alapuló és az államok, illetve a munkáltatok által jól ellenőrizett formái már kevésbé jellemzőek, és feltehető, hogy továbbra is háttérbe szorulnak, marginálisak lesznek. Ám a munkavállalás új lehetőségei és formái, az ennek kapcsán kialakuló folyamatok, ezek következményei meghatározók lesznek térségünkben mind a helyi társadalmak működését illetően, mind azon fogalmakat illetően, amelyek segítségével a különböző kilépési formákat értelmezzük.


IRODALOM

Feld, Serge: Labour force trends in the European Union (2000-2025) and international manpower movements. XXIV General Population Conference. Salvador, Brazilia, 2001. – Illés Sándor: A belföldi vándormozgalom alakulása és népesedési összefüggései. In: Népesedés és népességpolitika. (Szerk. Cseh-Szombathy László–Tóth Pál Péter) Századvég Kiadó, Bp., 2001. – Horváth István: A migráció hatása a népesség előszámítására. Magyar Kisebbség, 2002./4. – Varga E. Árpád: A romániai magyarság népességcsökkenésének okairól. Magyar Kisebbség, 2002./4. – Veres Valér: A romániai magyarok 2002. évi lélekszámáról. Magyar Kisebbség, 2002./4. – Oláh Sándor: Egy székely falu vendégmunkás-potenciálja. In: Jönnek? Mennek? Maradnak? (Szerk. Sik Endre–Tóth Judit) MTA Politikai Tudományok Intézete, Bp., 1994. – Bíró A. Zoltán: Elvándorlók? Vendégmunka és életforma a Székelyföldön. KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Csíkszereda, 1996. – Gagyi J.: Székelyföld – Csíkpálfalva. A község migrációs potenciálja (1990–2002). In: Menni vagy maradni? Kedvezménytörvény és migrációs várakozások. (Szerk. Örkény Antal) MTA Nemzetközi Migrációs és Menekültügyi Kutatóközpont, Bp., 2003. – Sík Endre: Emberpiac a Moszkva téren. In: Átmenetek. (Szerk. Sík Endre–Tóth Judit) MTA Nemzetközi Migrációs és Menekültügyi Kutatóközpont, Bp.

JEGYZETEK

1. A becslések szerint legalább 65 ezer román állampolgár tartózkodott abban az időben Olaszországban (Caritas di Roma 2000. 132.), tehát legalább 15 ezerre tehető a román állampolgárságú irreguláris vendégmunkások száma.

2. 2025-re a spanyolok majdnem 1 milliós a portugálok hozzávetőleg 225 ezres és a németek majdnem 1,8 milliós nagyságrendű munkaerő hiányával szembesülnek (Feld 2001.10)..

3. Magyarország esetében lásd Illés 2001.

4. Vasárnap 2003. május 11-én a România internaţional tévéadó mutatott be a Romániát is érintő emberkereskedelemről egy összeállítást.

5. Kolozsváron legalább hat toborzóiroda működik, amely kizárólag egyetemisták számára Egyesült Államok-beli nyári munkalehetőségeket közvetít, ami csak ennek az egyetemi központnak a szintjén évente több mint ezer (egyesek szerint pár ezer) kiutazót jelent. Habár egyik sem vállal garanciát arra, hogy a jelentkezők megkapják a munkavállalói vízumot, inkább kivételszámba mennek a visszautasítások.

6. Lásd erről Ónodi 2001. 345!

7. 1990–1995 között Nyugat-Európában, Kanadában és az Egyesült Államokban 376 852 román állampolgár kért menedékjogot. 1996–2001 között csak 57 863 (UNCHR 2001, 2002)

8. Nota bene nem hivatalosan kitelepedettekről, olyan kivándoroltakról van szó, akik megőrizték a román állampolgárságukat. Ezekre az adatokra, a népszámlálás általános kontextusában lásd Horváth 2002, Varga 2002, Veres 2002!

9. Lásd az erdélyi kibocsátó társadalom vonatkozásában Oláh 1994, 2003, Bíró et all. 1996, Gagyi 2003

10. Vö. Sík 1999

11. Az ENSZ – EUROSTAT ajánlásainak megfelelően hosszú távú vándorlónak az minősül, aki legalább egy évre szokott lakóhelyétől különböző országba költözik úgy, hogy ez válik szokott lakóhelyévé.